Delta Ti írtátok

Nem vagyunk egyedül – 3. rész (Kókai Károly)

1989. április 22., Kecskeméti Kisvasút
1989. április 22., Kecskeméti Kisvasút

Száguldás

Egy kiskőrösi osztálytársam beszélt rá, hogy próbáljuk ki a kecskeméti kisvasutat. Azt ígérte, hogy számtalan érdekes dolgot láthatok, ha vele tartok. A kecskeméti fűtőházban tényleg volt minden, amit még sosem láttam. Például Skoda sínautó és poggyászteres debreceni kocsi (ilyeneket újítottak fel most a hűvösvölgyi fűtőházban). A legérdekesebb az úgynevezett zsámolyozó kocsi volt. Ezzel átrakás nélküli kapcsolatot lehetett biztosítani a normálnyomközű és a keskenynyomközű vasútállomások közötti teherforgalom számára. A zsámolyozó kocsi egy nagyon alacsony felépítésű kisvasúti kocsi, aminek a tetejére egy alacsony rámpán rá lehet tolni a nagyvasúti kocsikat, majd miután ott rögzítették, a vonatba sorozva el lehetett juttatni a kisvasúti állomásokra. Ezzel meg lehetett takarítani a körülményes átrakást a nagyvasúti és a kisvasúti kocsi között. Elsősorban síkvidéki, viszonylag nagy tengelyterhelésű pályákon alkalmazhatták, ahol a megfelelő méretű űrszelvény biztosítása nem okozott problémát.

Töredelmesen bevallom, hogy valószínűleg sosem lettem volna mozdonyvezető, ha gyerekkoromban az érvényes szabályokat megszegve időnként nem utaztam volna mozdonyon. Időnként kértünk és kaptunk engedélyt mozdony első vezetőállásán való utazásra az igazgatóságtól vagy a vezérigazgatóságtól, de rendszeresen erre nem lehetett számítani. Természetesen, amikor a lebukás veszélye minimálisnak látszott, próbálkoztunk a mozdonyvezetőknél. Az iskola – a Mechwart – említése, ahol tanultunk sokszor varázsigeként hatott. Számtalan mozdonyvezető tanult korábban ugyanott, és a közös sors, az iskolai élmények, a közös tanárok emléke sokak szívét meglágyította, és felengedtek minket a gépre. Persze akkor még más, emberibb világot éltünk, ma már ezzel biztosan nem próbálkoznék.

Kecskemétről Kiskőrösre indulás előtt megkörnyékeztük a fiatal masinisztát. Kiderült, hogy ő is a Mechwartban tanult, tanáraink java részét ő is ismerte. Folyamatosan mesélte az élményeit. Pár perc múlva megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk vezetni. Hogy a viharba ne lett volna? Teljesen átszellemülve vágtattunk az Mk48-assal vonatott szerelvénnyel keresztül a kiskunsági tanyavilágon. A mozdonyvezető „felsőbb utasítására”, bár kissé bizonytalanul, a 40 km/h sebességet is átléptük. Már-már úgy éreztük, a TGV-vel száguldunk a homok hátán.

– Itt kürtöljetek egy hosszút! – kaptuk az utasítás. Egy fél perc múlva házak közé értünk, ahol a mozdonyvezető hirtelen ránk szólt, hogy azonnal álljunk meg. Nem értettük. Se állomás, se megálló, se jelző… Semmi, ami okot adhatna erre. Gondolkodtunk, mit ronthattunk el, mit nem vehettünk észre, mi történt, ami miatt hirtelen megtorpantunk, de kérdő pillantásainkra nem kaptunk választ. Megállás után a masiniszta leugrott a fülkéből, és szapora léptekkel az egyik ház felé iramodott. Kinyílt a kertkapu, és egy fiatalasszony jelent meg előtte, nehéznek látszó szatyorral a kezében. A kapuban megölelték egymást, forró csókot váltottak, a szatyor gazdát cserélt, és pár másodperc múlva már vágtattunk tovább.

– A feleségem… – kaptuk a magyarázatot. – És az ebédem. – A szatyorból befőttes üvegben leves, egy dobozban sült csirke és krumpli került elő. Az addig mosolyogva bámészkodó utasok felhúzták az ablakokat, újra letelepedtek az ülésekre, mi pedig szaporán róttuk tovább a kilométereket a legelők, kaszálók, rétek, erdők, szántók és tanyák között. Közben azon ábrándoztunk, hogy már csak néhány év, és ami most még csak dédelgetett álmunk, hamarosan hivatásunkká válik. És talán valahol egy kertkapu mögött egy csinos lány minket vár majd ebéddel. Úgy 5–6 évvel később várt is, de ez már egy másik történet… 😉

Budapest, 2013. január 22.
Kókai Károly
(a szerző felvételei)

Kókai Károly

Hozzászólás

Kattints ide hozzászóláshoz

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.