Az ’50-es években az úttörővasút még csak szárnyait bontogatta. Eszeveszett mennyiségű tanfolyam indult, hogy feltöltsék a szolgálatot teljesítő gyerekek létszámát. Ilyenkor is fellelhető volt már a különleges közösségi élet. A gyerekeknek igyekeztek már akkor is széles tevékenységkínálatot nyújtani az akkori kor vezetői, a szolgálatokon kívül is.
A technika ördöge sajnos sohasem alszik. A GyvTv-n mostanság debütál egy interjúsorozat Tarnai Gézával, aki 1951-ben kezdte el úttörővasutas pályafutását. A teljes sorozat ezen a linken érhető el. A felvételkor elkövettük azt az amatőr hibát, hogy egy kamerával vettük fel a beszélgetést, amit egy monológ végén le kellett cserélni. Csak utólag jöttünk rá arra, hogy SD kártya hiba volt a háttérben, így 10 percnyi képanyag elveszett. A hangfelvétel viszont megmaradt, ezért az itt elhangzott történeteket írásban publikáljuk.
A következő interjú részletben Tarnai Tanár urat kérdeztem az akkori korban fellelhető egyéb programokról, amit az ’50-es években nyújtott az úttörővasút a gyerekeknek. K: Kérdező, T: Tanár Úr
K: Mielőtt még a táborokra térnénk, had kérdezzem meg milyen programok voltak még a szolgálatokon kívül?
T: Most ez meglepő, hiszen akkor még nem nagyon voltak programok. Mint már mondtam, a táborban általában úgy volt, hogy két naponként mentünk pihenőre, akkor voltak valamilyen programok. Lementünk a városba, valahova, valamit megnézni, vagy a táborba szerveztek valamilyen attrakciót. Hangsúlyozom, hogy ameddig gyermekvasutas voltam ’54-ig, addig nem mentünk vidékre, viszont ’56 után, újraindult az élet, akkor már eljártunk messzebbre is kirándulni. Egészen konkrétan emlékszem, akkor már mint ifivezető vittem egy csoportot Gézaházára, három napra, ott volt egy turistaház. Ez egy Bakonyban fekvő település (…). Ott volt Porva-Csesznek vasúti megálló, augusztus volt egyébként, és emlékszem, koromsötétben mentünk fel a gyerekekkel a házhoz, én sem jártam ott előtte, pláne nem az erdőben, nagyon izgalmas volt. Ez nagyon emlékezetes volt, és utána egyre több ilyen program volt.
K: Manapság vannak téli és tavaszi túrák, három-három napos ehhez hasonló kirándulások, és szerintem ezeknek feleltethető meg.
T: Ez ennek a kezdete lehetett, igen, a csírája.
K: Mi is voltunk Porván. Decemberben, vagy januárban, illetve március-április körül szoktak a csoportok elmenni ezekre a túrákra, egy általuk kiválasztott településre. Vannak ezen kívül csoportprogramok, ahol találkoznak egy félnapra a csoportok a városban, ők ott együtt csinálnak valamit. Például métáznak. Métázás volt akkor?
T: Nem, nem. A háború előtti időkben ez nagyon ment, de akkor én nem találkoztam vele. Pedig elég sok társam ismerte, én is az iskolából.
K: Meg vannak nagyvasúti programok, amikor a Gyermekvasútról minden gyerek összegyűlik, és együtt csinálunk valamit. Nem nagyvasúti program, elég félrevezető a neve, hanem nagy-vasúti-program. Van, hogy számháborúzunk, előadunk egymásnak valamit…
T: SZÁMHÁBORÚ! Azért az volt akkor is, a tábori szabadnapokon például. De jó, hogy mondja.
K: Illetve van a sátortábor, amikor sátrazunk valahol három-négy napig a Balaton, vagy a Velencei-tó körül kötetlenül. Meg van a kéthetes tábor. Bólintott a sátorábornál, meg a kéthetesnél is, akkoriban ezek hogyan működtek?
T: Amíg nem volt Hűvösvölgy, hogy így mondjam, addig Csillebércen volt az úttörővasutas tábor. Mikor én odakerültem, akkor ugye lent volt már Hűvösvölgyben. A gyermekvasutas otthon mellett, a konyha alatt húzódik egy út, azt hiszem Pesthidegkút felé (Hüvi szolgáltatóház), az volt a tábor elválasztása, az alatt volt a fiútábor, fölötte a lánytábor. Sátortábor volt, és ugye az én nagy történetem az ezzel kapcsolatos. Már említettem, hogy teljesen odavoltam azért, hogy minél több szolgálatba mehessünk, és mivel iskolából többször a vasút miatt nem lehetett hiányozni, a 10 naponkénti szolgálatokon túl, megcéloztuk a nyári tábort. Említettem már a hétvégéket is, amikor szívesen fogadtak többletembereket. Akkoriban nem volt teljesen egyértelmű, hogy mindenki mehetett táborba, és ehhez képest mi még többletturnust akartunk kiharcolni. És volt egy lehetőség, mi hetedikesek, vagy nyolcadikosok voltunk, hogy aki a táborépítésben részt vett, az plusz egy turnust tudott táborozni. Hát persze, hogy a barátaimmal én egyből részt vettem. Úgy nézett ki a táborverés, hogy reggel az első vonattal felmentünk Széchenyihegyre. A motorkocsi mögé volt két kiskilátó és egy platókocsi csatolva. Ezt a platókocsit Széchenyihegyen kitolták a 3-as váltón túl a csonkavágányokra, a mozdonyszín mellé. Ugye ebben régen gőzmozdonyokat tároltak, de ide tették télire a sátrakat és az ágyakat is. Emeletes ágyak voltak persze. Ezeket kellett felpakolni a platókocsira, és rögzíteni. A Gyermekvasúton lévő járműveknek speciális csatlásuk van. És a személykocsik a motorkocsival kompatibilisek voltak. Viszont szegény platókocsi valahonnan máshonnan jött. Diósi Tibi bácsi, aki a zárfékező volt, alapból azért volt szolgálatban, hogy legyen egy felnőtt is a vonaton. A vonatvezető és a mozdonyvezető ugye a vezetőálláson tartózkodott. Na de most abszolút hivatalba lépett Tibi bácsi, mint zárfékező, hiszen a kocsin nem volt légfék, csak a mechanikus féket lehetett tekerni, és a csatlással valami gond volt. Valami betonvasszerű dologgal jól összehurkolta a kilátókocsival a platóskocsi csatlását, és ez egész jól működött egy darabig. A második kocsi végén utaztam és mögöttünk volt a rakomány. Valahol Ságváriliget és Hárshegy állomás között láttam valami „fémeset” a csatlásnál. Hát ez a tákolmány, amit Tibi bácsi csinált, elkezdett szétnyílni, pedig eddig hősiesen bírta. És amikor utána odanéztem, már teljesen szétnyílt.
Én, mint aki már három éve vár erre a nagy pillanatra, előkaptam a sípot, fújtam, és közben adtam a kézi jelzést, a vonat szétszakadt.
Senki se hallotta, és visszapillantó tükör akkor még nem volt rendszeresítve, mobiltelefonok se voltak. Hárshegyre amikor beérkeztünk, Tibi bácsi nagyon jól csinálta a dolgát, folyamatosan úgy fékezgetett, hogy ne ütközzön neki hátulról a kiskilátónak a platókocsi. Rajtam, Tibi bácsin és a barátomon kívül, aki mellettem állt, senki se tudta, hogy ez történt. Hárshegyen már nyilván kiderült, és mi kvázi menetrendszerint leközlekedtünk Hűvösvölgy első vágányáig. És utánunk jött Tibi bácsi, elrobogott a második vágányon, és pont ott állt meg, ahol kellett.
Ez életem egyik legnagyobb élménye volt. És rendben lement az egész. Ez egy ajándék az élettől tulajdonképpen. (…)
Az interjú után elégedetten távoztam, meghallgattam az akkori kor „kisemberét”, és remélem, hogy az interjúkkal a gyermekvasutasok is érzik a hasonlóságokat, hogy ugyanannak a közösségnek a tagjai, mint Tarnai Úr anno az ’50-es években. Továbbá nem csak én voltam elégedett, hanem az interjú alany is, ugyanis azon túl, hogy jól esett neki mesélni a régi élményeiről, amikre kísértetiesen pontosan emlékszik, gyarapodott egy mai segédlettel, amit lelkesen el is kezdett forgatni.
