Ahogy az ember élete lejár,
lejárt a tiéd is, aranybetűs,
kis könyv. Tilos volt
látnod az uj januárt, pedig
nemrég milyen bűvös erő
sugárzott szét belőled a
határokig, óh, mily
szárnyas lélek lobogott
prózai nevedben:
„Éves bérletjegy a MÁV
összes vonalaira”!
Meghaltál, már csak múmia vagy,
kisértet vagy, szegény, tavalyi
tündérhatalom,
de én ma is itt
őrizlek zsebeim temetőjében
és sokszor elnézlek:
te, csodatevő,
te röpítettél drága, vad
gyorsvonatokon,
el a városból, ahol
nem volt s ma sincs hely fejemet
hová lehajtani, óh,
soha nem felejtem, hányszor
segítettél, királyi
szellem, menekűlni
a gond elől,
az egyforma, becstelen robot elől,
kétségbeesett
lelkem elől, hogy céltalan
barangoljak új, idegen
életek közt, a Tisza–Duna
tájain, és
felkeressem gyermekkoromat
veled, aki – hipp-hopp! – mesebeli
varázs-szőnyege lettél
a felnőtt gyermeknek, mesebeli
óriás-csizma, repülőgép,
mozgás modern ura, szabadság
kalandor istene, te, kis,
aranybetűs, prózai
bérletjegy, aki napsütött
vasárnapjaimnak adtad
az Alföldet, hogy bokraiban
heverésszek gondtalanúl,
s pénz nélkül is boldog legyek,
mint a csavargó égi madár
vagy a társadalmon-kívüli nyúl.
Nem dobom el holttestedet,
kis könyv, utolsó
utadra belőlem is elkisért
egy év az idő
állomástalan vonatán,
azt őrzöm benned, magamat, –
s valahányszor látlak,
úgy sajdulsz belém,
oly friss, éles, zsongó és tehetetlen
fájdalommal,
mint egy kisgyermek emléke, aki
tegnap töltötte első
éjszakáját a föld alatt.
