Imre 69 évvel ezelőtt, 1952-ben hallott először a Hűvösvölgy és Széchenyi-hegy között kanyargó kisvasútról, amikor rákosfalvi iskolájában az igazgató személyesen megkereste és felajánlotta neki a csatlakozás lehetőségét, annak ellenére, hogy kitűnő ugyan nem, csak jó tanuló volt.
Tanfolyam
Az akkor 24-es sorszámmal induló tanfolyam szinte teljes egészében a Luther utcában zajlott – a mai Baross Gábor Oktatási Központ épületében. Akkoriban itt volt a tanfolyam megnyitója és a szülői értekezlet is. Merőben más világra utal, hogy a gyerekek többségét szüleik a vasutas évek alatt kizárólag a legelső tanfolyami alkalomra kísérték el, azt követően a szolgálatokra, vagy más programokra egyedül jártak.
Szolgálatok
Már akkor is 15 csoport látta el felváltva a szolgálatot. A szolgálatos napnak viszont még nem volt része a közös villamosozás az akkor frissen Széll Kálmánról → Moszkvára átnevezett térről, ahol még metró sem járt. Annak, aki szolgálatot szeretett volna ellátni a csoportjával, 7 óráig kellett megérkeznie Hűvösvölgybe. Ettől telefon híján érdemi eltérésre nem volt lehetőség, tehát mindenkinek a tanév elején kiadott napokon, késés nélkül meg kellett jelenni, ha szolgálatba szeretett volna állni. Szintén érdekesség, hogy a pajtásokkal az ifik és a vezetőség kizárólag a szolgálatokban, vagy postán tudott információkat megosztani. Egyéb forrásból tudjuk azt is, hogy az ifivezetők a legfontosabb információkat egy Hűvösvölgyben található ifi-üzenőfüzetbe írták egymásnak a szolgálatok során. Olyan kulcsfontosságúnak számított akkoriban ez a füzet, mint napjainkban egy messenger csoport vagy email levelezőlista, igaz jóval kevésbé hatékony hiszen kéthetente nyílt lehetőség arra, hogy olvashassák és írhassák ezt az ifik.
A szolgálatos vonat és az éneklés nyilvánvalóan megvolt akkoriban is. A szolgálatok során azonban érdekes különbség, hogy a felnőtt dolgozók 24 órás szolgálatot teljesítettek az állomásokon, a reggeli szolgálatátadás-átvételt követően sokszor egyéni hobbijuknak hódoltak. Bár ez ma már elképzelhetetlennek tűnik, de Imre elmondása szerint gyakori volt például az is, hogy amíg a gyerekek az állomásokon szolgálatot teljesítettek az állomásfőnök az erdőben gombát szedett, majd a piacra vitte azokat. A gyerekek pedig vonatmentes időben virágot szedtek az állomások közelében, melyet édesanyjuknak vittek haza, persze hazafelé a villamosok kalauzai is el-elkértek egy egy szálat.
Mivel a szolgálatos nap végén valamilyen módon az állomásfőnöknek így is értékelnie kellett a gyerekek aznapi munkáját (a mai rendszerhez hasonló módon), gyakran kapták feladatul a pajtások, hogy egy oldalnyi forgalmi utasítást időre és hiba nélkül írjanak le MORSE kódokkal egy papírra. Imrének éppenséggel ez kapóra jött, hiszen édesapja cserkész volt, így már a vasutas évek előtt megismerhette a teljes MORSE ábécét.
Programok
A ma ismert közösségi programok leginkább még csak alakulóban voltak a legelső vonat menesztését követő 4-8 évben. A jövő nyárig megújuló Gyermekvasutas Tábor is csak 1962-ben nyílt meg. Imre elmondása szerint akkoriban a hűvösvölgyi táborozás még jutalomnak számított. A gyerekek faházak híján az erre a célra átalakított ruhatárban aludtak (ez nagyjából a mai Vörös szobát jelenthette). Nagy könnyebbség volt nyáron, hogy innen indulhattak szolgálatba reggel. A pihenő napokat nagyrészt az Otthon környékén töltötték vetélkedőkkel, sportolással, kirándulással és persze takarítással. Imre számára a legemlékezetesebb program az volt, amikor a táborozók ellátogattak a mai Dunaújvárosba, ahol egy üzemlátogatás során a gyerekek megkapták ajándékba életük első bakancsát az ott dolgozóktól ajándékba. Ez akkoriban óriási ajándék volt.
Páratlanul színvonalas volt akkoriban a gyerekek étkeztetése is. 69 év elteltét követően is csillogó szemekkel mesélte Imre, hogy reggeli kakaó és házi készítésű friss péksütemény bizony akkoriban még otthon sem jutott az asztalra, nem úgy, mint a hűvösvölgyi ebédlőben. A meleg ebéd már akkor is kondérokban utazott a szolgálati helyekre, igaz a mosogatás akkor még a gyerekekre hárult.
Ballagás és ami utána jön
Imre az 1956-os forradalom előtt néhány hónappal nyolcadikosként ballagott el a kisvasútról. A mai ballagáshoz hasonlító rendezvény sem volt akkoriban, a nyolcadikos pajtásokat a nyári utolsó csoportszolgálat végén búcsúztatták el csoporttársaik és ifivezetőik.
Az élet aztán mindenkit másfelé sodort tovább, Imre néhány csoporttársával közlekedési területen tanult tovább, végül kettős állampolgárként évtizedekig, ahogy ő mondja Bush Pilot-ként utasszállító kisrepülőket vezetett Kanadában. Sokszor mondják, hogy ezen a helyen egy páratlan közösségben örök barátságok köttetnek, de mégis hátborzongató dolog azt hallani, hogy bármerre is sodorjon az élet, mindig lesz egy maroknyi barátod a Gyermekvasútról, akikkel valóban életetek végéig számíthattok egymásra.
