Középiskolás koromban vasútgépésznek tanultam. Az iskola abban az időben még nem a rabság és a börtön szinonimája volt. Számtalan lehetőséget kaptunk arra, hogy a tanítási órákon kívül is együtt lehessünk az iskolatársainkkal és közös érdeklődési körünknek – legyen szó szakmáról vagy bármi másról – megfelelő programokat szervezzünk, öntevékeny módon. Úttörővasutas múltamból kifolyólag nagyon érdekeltek a kisvasutak. És ezzel nem voltam a suliban egyedül, lévén a legendás Mechwart a legnagyobb „gyűjtőhelye” volt a vasút iránt érdeklődő hajdani pajtásoknak.
Számtalan kirándulást és üzemlátogatást szerveztünk, aminek hála olyan dolgokat is láthattunk, amik azóta már nincsenek, eltűntek, megszűntek, bezárták, felszámolták. Most már csak esetleg az emlékeinkben élnek…
Sose érjük utol!
Egy kora őszi napon a balatonfenyvesi kisvasútra látogattunk azzal a nem titkolt céllal, hogy az akkor üzemelő teljes közforgalmú hálózatot egyetlen nap alatt beutazzuk. A még ma is működő somogyszentpáli vonal mellett, ami akkoriban jelentős hivatásforgalmat bonyolított le, még fénykorát élte a csisztai vonal, ami a nyári idényben komoly tömegeket vonzó termálfürdőhöz, illetve a táskai szárny, ami egy takaros bereki faluhoz vezetett.
A gazdasági vasutakon klasszikusnak számító Bak sorozatú kocsikból álló vonatokat C50-es mozdonyok húzták. Akkoriban kezdődött a nosztalgiaüzem, amit a most a Gyermekvasúton közlekedő 490,056-os mozdony bonyolított le. Egy szó, mint száz, komoly vasútüzem volt akkoriban a Nagyberek útvesztőiben.
Ahhoz, hogy egyetlen nap alatt bejárjuk a teljes hálózatot, korán kellett Budapestről indulnunk, és még korábban kellett kelnünk. A megszámlálhatatlan élmény nagyon kimerített minket, és ez csak fokozta eleve adott fáradtságunkat. A somogyszentpáli vonalon jártunk utoljára, és nagyon nehezünkre esett a szemünket folyamatosan nyitva tartani. Az első kocsiban utaztunk, a fapadok ellenére meglehetős kényelemben. Én például a kocsi mozdony felőli végén hanyatt feküdtem egy hosszú padon, és küzdöttem az álommanók ellen. Komoly küzdelem volt, mert a nehéz viszonyok között, homokos, tőzeges, lápos talajon épített vágányok leginkább egy hullámvasútra emlékeztettek. Ennek megfelelően imbolygott az egész vonat, helyenként nagyokat döccenve, és a fáradt vándor leginkább úgy érezhette, mintha bölcsőben ringatták.
Csukott szemhéjaimon azonban egyszer csak világosság derengett át. A vonat tovább imbolygott, a nap korábban is sütött, a hirtelen támadt fény az első pillanatban megmagyarázhatatlannak tűnt. De a következő másodpercben szinte az összes utas egyszerre értette meg, hogy mi történt. Az addig a kocsi első homlokajtajára árnyékot vető mozdony eltűnt. Felszívódott a mocsár közepén. Egy fontoskodó férfi azonnal felpattant és a kézifékhez ugrott, majd vehemensen tekerni kezdte, közben kiabált, hogy szétszakadt a vonat. Egy szempillantással később mellette termett egy tagbaszakadt, öblös hangú utastárs, aki péklapátnyi tenyerével odébb tolta a kézifék mellől a nyüzögét.
– Eridj innen, te tökkelütött!
– De szétszakadt a vonat. A kéziféket…
– Ha behúzod a kéziféket sosem érjük utol a mozdonyt!
A tagbaszakadt időközben kiengedte a féket, és a szerelvény alig érezhető lassulással gurult tovább. Közben megjelent a jegyvizsgáló, aki kinyitotta a homlokajtót, és úgy várta, hogy vajon a mozdonyvezető mikor veszi észre, hogy elhagyta a vonatot. Hamarosan feltűnt az előttünk döcögő mozdony, a vezér kaján vigyorral konstatálta az eseményeket. Majd óvatosan bevárta a kocsisort, felvette a mi sebességünket, a jegyvizsgáló pedig kihúzta a vonókészülékből a csapszeget, beigazította a kapcsolótagot, visszaejtette a csapszeget, és intett a mozdonyvezetőnek, hogy minden rendben. Egyiküknek sem jutott eszébe megállni. Látszott rajtuk, hogy sokat gyakorolták már ezeket a fogásokat…
Ahogy a kedélyek lecsillapodtak, mindenki elfoglalta korábbi helyét, és én is folytattam korábbi tevékenységemet, a szunyókálást.
Különvonat 6 forintért
A gemenci kisvasútnak akkoriban is nagyon szerencsétlen menetrendje volt. Ha valaki az egész vonalat szerette volna beutazni, akkor igen korán kellett útra kelnie. Budapestről a vonat indulását csak postavonattal, illetve belföldi forgalomban is igénybe vehető nemzetközi gyorssal lehetett elérni. Két osztálytársammal gondoltunk egy nagyot és egy tanítás nélküli munkanapon felkerekedtünk. A csatlakozás szoros volt, minimális idő volt csak Pörbölyön átszállni a kisvasútra. Ha késett a nagyvasút, akkor a kirándulás meghiúsult. És persze aznap késett. Szerencsére nem sokat, de bármennyire is futottunk, a kisvonat már elindult a gemenci rengetegbe. A menetrend szerinti indulási idő előtt!
Meglehetősen csalódottak voltunk, és ez látszott is rajtunk. Egy vasutas megkérdezte, hogy mi járatban vagyunk, honnan jöttünk, merre megyünk. Majd vigasztalóan így szólt:
– Ne csüggedjetek! Van itt másik mozdony, másik kocsi, mozdonyvezető és jegyvizsgáló. Mindjárt indulhattok!
Pár perccel később egy C50-esből és egy nyitott oldalú, fedett kocsiból álló szerelvény állt meg a peron mellett. Beszálltunk.
– Várunk még valakit? – kérdezte a kalauz.
– Mi már nem! – válaszoltuk.
A vonat nagy döccenéssel megiramodott. A jegyvizsgáló kötelességtudóan vette elő a jegytömböt, hogy a menetdíjat beszedje. Mi pedig egy kicsit feszélyezve vettük elő arcképes igazolványainkat, amik akkoriban díjmentes utazásra nem jogosítottak, de személyzeti jegy váltására igen. Egy menettérti vonaljegy Pörböly és Bárányfok között így 2, azaz kettő forintba került. Hárman összesen 6 forintot fizettünk a különvonatért.
– Na, ezen sem gazdagodunk meg! – mosolygott a kalauz, aki kiállította a bárcát, és komótos mozdulattal tette zsebre a három darab réz kétforintost. Vadregényes tájakon utaztunk. Útközben tehervonattal is kereszteztünk, nem mindennapi élmény volt ez már akkoriban sem a vasútbarátoknak. A végállomáson pedig utolértük az előttünk menő vonatot. Visszautazni sajnos már nem volt időnk, mert a hosszú menetidő miatt Pörbölyről Budapestre nem jutottunk volna vissza vonattal. Így Bárányfokról gyalogosan, majd busszal utaztunk Szekszárdra, hogy onnan a bajai gyorssal hazatérjünk. De a kalandok még nem értek véget…
A By kocsiban épp az igazak álmát aludtam, amikor valaki rázni kezdte a vállamat, és fölém hajolva ezt kérdezte:
– Kókai úr! Fel akarják ébreszteni. Hagyjam?
Csipás szemeimmel az egyik tanárom utánozhatatlan mosolyát láttam, amint éppen örül a nagyszerű poénnak. Szőke László volt az, aki a Déli pályaudvaron motorszerelőként induló karrierjét a Mechwartban tanárként folytatta, majd egy ideig a Gyermekvasúton is dolgozott nevelőtanárként, hogy azután a Cinkotán a HÉV-nél ismét vasúti járművekkel foglalkozzon, majd az újabb pedagóguséveket követően élvezhesse a kiérdemelt nyugdíjat.
– Ne, tanár úr! Az Istenért, ne engedje!
Örök tanulságként jegyeztük akkor meg, hogy minden elkövetkezendő kirándulás előtt alaposan tájékozódnunk kell, nehogy egy tantestületi kirándulás kellős közepébe csöppenjünk. Mert mi sem voltunk ugyan jó gyerekek, de a tanárainkhoz képest csak gyenge ipari tanulók voltunk. A szó átvitt és valós értelmében is.
Folytatás hamarosan…
Budapest, 2013. január 22.
Hozzászólás