Már egy hete csak a mamára
Gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
Ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
Ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
Nem szidott, nem is nézett énrám
S a ruhák fényesen, suhogva,
Keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
Most látom, milyen óriás ő –
Szürke haja lebben az égen,
Kékítőt old az ég vizében.
