Az utolsó Tavaszi túrám. Tavaszi? Nos, az időjárás miatt inkább téli lehetett volna. Sebaj. Elment ez tavaszinak is. Eljött a szombat reggel, a találkozás. Irány a Keleti pályaudvar. Mire odaértem, már rengetegen voltak ott és mind nevettek. Ez engem is megmosolyogtatott. Nem is gondoltam bele, hogy ez lesz az utolsó. – Jobb is volt így –
9 óra tájékán elindultunk a vonatunk felé. Valaki (de ki lehetett eme titokzatos személy? Már soha nem tudjuk meg…) csak ennyit kiabált előre, a sor végéről: INDULÁS! Felszálltunk a vonatra, de a helyjeggyel nem rendelkező utasok elfoglalták a helyeinket. Hajjaj, lehet, hogy Győrig állnunk kell? Fityfenét! Alig hagytuk el a Keletit, már ültünk. Pontosabban, ültünk volna, ha nem lennének ilyen kényelmetlenek a RailJet székei.
„490 forintot kérnek el egy pár centis, üres croissant-ért?! Ez kész rablás!” Hangzott el nem egyszer ez a mondat. Erre én mindig csak ezt válaszoltam: „Nem kell venned! Vegyél tőlem ilyet. Sokkal jobbat csinálok neked ennyi pénzért!”
Ugorjunk egy kicsit, mert még csak az első óra telt el, és máris sokat írtam.
Érkezés Győrbe. Előjött, a megszokott (sajnos) hagyományunk. Valaki fent hagyott valamit. Szerencse, hogy volt még 1 perc tartózkodása a vonatnak. A hálózsák megkerült, a vonat mehetett tovább. Ismét ugrunk. A toronyban történt életünk legsokkolóbb dolga. Megtudtuk, hogy 1 bibe akár 1.000.000, azaz EGYMILLIÓ magyar forintba is kerülhet. Én ezt soha nem gondoltam volna. – de komolyan! Nem mellesleg, Győrben egy nemrég átadott, Alcatel Elektra típusú, számítógépes felületű biztosítóberendezés található.
Újabb ugrás – (kezdem azt hinni, hogy béka ez a szöveg :D). Megérkeztünk a szállásra. Ebéd, pihi, majd irány a hatodik emelet. Ne gondoljátok azt, hogy a lifttel. Azzal a nagytáskák mehettek. Nekünk maradt a lépcső. Rájöttem, a csoportom nagyon öreg már. Alig értük el a második emeletet, már mindenki lihegett, nyávogott és még sorolhatnám. Gyerekek… Komolyan?! Mire felértetek a hatodikra már élő-halottak voltatok.
„Pakoljátok be a fürdőruhátokat, törölközőt és a papucsot a kistáskátokba!” Hangzott el az utasítás. „Miért? Csak nem fürdeni megyünk?” Volt a reakció. Neeeem. Csak beledobjuk ezeket a Mosoni-Dunába. Megérkeztünk a strandra. Na, oda sem megyünk többet. A kiírás szerint: Élményfürdő is. Egyáltalán nem volt az.
BÉÉÉKA, azaz ismét ugrunk. Megvacsoráztunk. Észrevettük, a Jedlik-híd csodásan néz ki. Gyorsan, mindenki előkapta a telefonját és a képek 5 percen belül már fent voltak az Instagrammon, a Facebookon és mindenhol máshol. De csoportkép nem készült. Réka nagyon szomorú lett. De megígértem neki, bepótoljuk. Eljött az első esti program, melyet Zsófi szervezett meg, így nagyon jó volt 🙂 Mi is volt ez a bizonyos esti program? Különböző, vicces és logikai feladatokat kellett megoldanunk, amik 1-1 borítékban voltak. Ezeket a borítékokat Zsófi elrejtette az E.P. előtt. Hogyan találhattuk meg? Meg kellett oldanunk azt a feladványt, amit a játékvezető, Zsófi mondott nekünk. Amint ezt megfejtettük, már meg is tudtuk hol van a boríték.
Brekekke, brekekke. Hányadik ugrás ez már?! Sebaj, úgy sem történt semmi érdekes az este.
Vasárnap, az Isten napja. Persze, hogy ezen a napon mentünk el Pannonhalmára, hogy megtekintsük a 800, azaz nyolcszáz éves Bencés apátságot. (Csak 1 millió és 1-szer halottuk ezt, 3 órán belül) Az ottani legviccesebb dolog Zsófi válasza volt erre a kérdésre: Miért tudtok ennyit?
Zsófi: – Mert járunk iskolába! Én percekig mosolyogtam ezen.
Vége lett a kirándulásnak, irány a vasútállomás, és az előtte található rétszerű valami, ahol métázhattunk. A labda ment minden irányba. Néha elkezdett közeli kapcsolatot ápolni a szúrós bokrokkal. Irány haza, vacsi, majd csoportkép a Jedlik-hídnál. Mennyit szenvedtem vele. De meglett! És végül egy kis táncpróba a MÁNIÁ-ra, mert már nagyon várjuk. Ez is megvolt, úgyhogy sipirc, az ágyba aludni. Aha… peeersze aludni. A 603-as, 604-es szobában kicsit sem volt alvás. 6 emberből 5-nek ez volt az utolsó túrája, ergo kötelező volt jól érezni magunkat.
És eljött az utolsó reggel. A nyolcadikosok vidáman ébredtek fel és még (fontos, hogy MÉG!) mosolyogtak. Nem érdekelte őket, hogy ez az utolsó túranap. Jókat nevettünk. Mekizés, majd kiállítás és végül Szonja születésnapjának megünnepelése. Még mindig boldogok voltunk. Röpke várakozás, és a vonatunk begurult, majd pár perc után kigurult az 5. vágányról. Még mindig nem voltunk szomorúak. De jött Kelenföld, Fradi. A hangulat elkezdett romlani. Csak egy erős fékezést halottunk és a vonat teljesen megállt. Az ajtók kinyíltak. Megérkeztünk. Eljött a vég. Mint, a többi utas, mi is leszálltunk. Többen majdnem elsírtuk magunkat. (lehet, hogy cikisen hangzik, de nagyon szomorúak voltunk). És megszólalt az ismerős „zene”, miszerint:
„EGY…KETTŐ…HÁROM…NÉGY! Egyre megy, honnan nézed, a négy az egy meg egy meg egy és még egy. a NÉGY számottevő, a NÉGY az sok, a NÉGYesekre irigyek a hármasok. EZ ám a szám, sőt, mi több a NÉGY az jobb, mint az öt. Angryfour- összefor. Sziasztok.”
Sziasztok? Tényleg? Tényleg! Az arcok még szomorúbbak lettek. A nyolcadikosok együtt, egy csapatként lódultak meg a kijárat felé, ahol szombat reggel elkezdődött a túra. Rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak.
Köszönöm mindenkinek, aki széppé és izgalmassá tette a túrát! Neked, kedves olvasó, köszi, hogy végig olvastad! 🙂
Hozzászólás