Sziasztok!
2014 nyarán sikerült eljutnom egy nagyszerű csapattal Drezdába. Ez számomra nagy szó, mert már sok éve szerettem volna megnézni, hogy milyen is Németország, és a legjobb, hogy egy ilyen társasággal és lehetőséggel tehettem meg ezt.
Az odaút elég hosszadalmas volt, és mire odaértünk, nagyon elzsibbadtunk. De megérte a kb. 10 óra utazás! Mikor megérkeztünk a pályaudvarra, a vendéglátóink (vagyis a német parkvasutasok) kitörő örömmel fogadtak minket. Azonnal kivették a kezünkből a bőröndöket és mutatták az utat. Amíg a szállásra értünk (ami igazából hálókocsikból állt), elsétáltunk a bizonyos Budapester Straße mellett, ahol természetesen rengeteg kép készült.
Vacsora után bemutatkoztak a szervezők, és egy kis fordítás segítségével sikerült is őket megérteni 🙂 Kedvesen köszöntöttek minket és bemutatták, hogy a következő napokban hol is lesz az otthonunk. Mikor elfoglaltuk kabinjainkat, megtaláltuk a rejtett ajándékokat (állatfigurás szappan, gumimaci a párnán).
Másnap ismerkedéssel indítottunk. Pár játék alatt megtanultuk egymás nevét, születési idejét, házszámát, pólóméretét stb. Ezután a fűtőházban körülnézhettünk, és el is mesélték nekünk a mozdonyok „történetét”. Délután ellátogattunk a parkvasútra és egy portyához hasonló játékkal (a Schnipseljagd-dal) felderítettük a környéket.
A 3. nap is (csakúgy, mint a többi) svédasztalos reggelivel indult, majd az aznapi program ismertetésével. Megtudtuk, hogy aznap lesz az első szolgálatunk, illetve hogy este lesz egy kis meglepetés. De egyelőre a szolgálat jobban érdekelt mindenkit. Beosztottuk magunkat oda, ahova szerettünk volna menni, majd egy néni gyors oktatást tartott nekünk, hogy miben is másabb náluk a vasút, és egy kis helyszíni gyakorlatban is részt vehettünk, végül megkezdődött a szolgálat.
Én a Zoo állomáson voltam naplózóként, és hamar rájöttem, hogy nem véletlenül kapta ezt a nevet az állomás. A sínek között elrohanó mókusok voltak a legjobbak, de a korlát mögött lévő szarvasok is nagyon aranyosak voltak. Sikerült kipróbálnom minden beosztást és remekül éreztem magam. Délután a jó munkavégzésünk cserébe jó százalékot kaptunk az ellenőrzőnkbe. Este pedig az Elba partján a tipikus német ételt ettük, a Döner kebabot, majd fagyival zártuk a napot. Meglepetésnek elég klassz volt 🙂
A következő nap kirándultunk egy nagyot. Ez a közös kirándulás nagyon összehozta a ,,magyar csapatot” a ,,német csapattal”, olyannyira, hogy kitaláltuk, hogy mi mind egy nagy család vagyunk. Sétáltunk az erdőben, a kastély mellett, el egészen a világítótoronyig, ahol ebédeltünk.
Nem tudom pontosan, hogy mikor, de valamikor ilyentájt az esték hosszúra nyúltak már. Kint ültünk a kabinjaink előtt és beszélgettünk, masszázsszalont nyitottunk, és rengeteget nevettünk vendéglátóinkkal. Esténként berekedésig énekeltünk és gitároztunk, a németekkel a Dalolók segítségével, és a gumimedencében locsoltuk egymást.
A többi nap is remek hangulatban telt. Voltunk Pillnitzben, ahol csapatokban körbejártuk a parkot, voltunk várost nézni, fürdőztünk a Stausee Cossebaud-ban és szolgáltunk is. Ezúttal vonaton voltam, mint Zugführer (ami olyasmi, mint a zárfékező nálunk). A vonat elején és végén is voltunk, jegyeket kezeltünk, jelzéseket adtunk. Ismét díjazták a munkánkat egy dicsérettel és egy jó százalékkal.
A hetedik napon gőzhajóztunk, ami nagyon izgalmas volt, csak rengeteg más látogató is szerette volna élvezni a látványosságokat, így nem volt túl sok helyünk. A délutáni program a Kalandpark lett volna, de sajnos eleredt az eső, így nem tudtunk a fák között csúszkálni.
A következő napon az Elbán hajóztunk. Jó pár km-t eveztünk kb. 6 fős gumicsónakokban. Mikor untuk már az evezést egyszerűen megálltunk, és beugrottunk a vízbe, majd ott folytattuk a szórakozást. A 3 hajó, amiben voltunk, folyamatosan versenyzett, hogy ki a gyorsabb, mind le akartuk győzni egymást… az első 3-4 km-en, utána elfáradtunk 🙂
A kilencedik napon kirándultunk, és boboztunk. A bob felejthetetlen a számomra, mert amikor lecsúsztunk, beláttuk a város nagy részét. Gyönyörű volt.
A következő napon minigolf volt betervezve, de mivel a Kalandpark elmaradása fájó pont volt utazásunk során, úgy gondoltuk, hogy élvezetesebb lesz, ha inkább oda megyünk. És igen, valóban az volt! Ráadásul a névnapomon került erre sor, így még jobban örültem neki. Délután szolgálat volt. Az utolsó. Ezúttal Carolasee állomáson voltam. Itt tudtam sorompót állítani, jegyet kezelni, vonatot indítani. Majd megkaptuk az elmaradhatatlan dicséretünket is német nyelven. A szolgálat végén meglepődtünk, hogy nem mentünk egyből átöltözni. Előtte még készültek nekünk egy meglepetéssel. A 2 vágányon egy versenyt tartottak a számunkra, a mi vonatunk és egy másik között. Éééés: nyertünk! J
Még a búcsúest előtt vacsoráztunk. A vacsoránkat (nem viccelek) a mozdonyban grillezték (!!!) Nagyon tetszett. De sajnos ezután elérkezett a búcsúest. Kiosztottuk a köszönőcsomagokat, és fény derült arra is, hogy 9 nappal ezelőtt miért kellett megadnunk a pólóméretünket. Kaptunk egy pólót egy közös képpel, és természetesen azonnal elindult a ,,lécci írd alá” projekt. Mindenkitől kaptam aláírást és smileykat is.
Másnap búcsúztunk. Elkészítettük az utolsó közös képeket a pályaudvaron, és egymás vállán sírtunk, hogy mennyire fogunk egymásnak hiányozni. Nem szeretek búcsúzni, de most különösen rossz volt, mert jó pár száz kilométer választ el minket egymástól. Amikor elindultunk, német barátaink addig futottak a vonat mellett, ameddig csak tudtak. De pár másodperc után már nem láttuk őket. Végleg vége lett.
Úgy gondolom, hogy egy ilyen csereút nem csak arra jó, hogy más országok vasútjait megismerjük, hanem magát az országot, a kultúrát is. Szerezhetünk barátokat, és nem utolsósorban a nyelvet is gyakorolhatjuk.
Köszönöm ezt a felejthetetlen élményt!
Bujdosó Boglárka
Hozzászólás