A szituáció a következő:
Borongós őszi délután. Kezedben a kihűlő félben lévő kakaóval mászkálsz a lakásban, amikor is elsuhan melletted egy ablak. Megállsz, kinézel, és egészen furcsa dolog tűnik fel. A táj egyik napról a másikra a sárga, narancs és vörös különböző árnyalataira színeződött. Persze mivel okos vagy, egyből tudod is, hogy a most éppen haldokló levelekben a zöld színt adó klorofill lebomlásával láthatóvá válik a sárgást színt adó xantofill, meg a narancsos színt eredményező karotin, aztán az egész lehullik és lehet gereblyézni. Nade hagyjuk is most ezt a tudományos nonszenszt. Elgondolkozol, vajon miért kell, hogy a fák lehullassák a leveleiket ősszel, és vajon a fenyő hogy hogy nem tesz így, miért maradhat zöld egész évben? Botanikusok hátra az agarakkal, és nézzünk meg egy régi indián történetet válaszként:
Miért veszítik el a fák a leveleiket?
cseroki indián történet
A korai időkben az állatok és a növények még tudtak beszélni egymással. Közel éltek egymáshoz és sok dolgon megosztoztak. Ám minden évben a hideg idő beköszönttével a madarak délre repültek, ahol meleg maradt az idő, majd a tavasszal együtt visszatértek a családjaikkal.
Az egyik évben azonban, a tél közeledtével szegény Veréb megsérült. Nem volt elég erős ahhoz, hogy a többiekkel tartson melegebb vidékre, így a családja nélküle indult meg délnek. Tisztában volt vele, hogy így sebesülten nincs esélye, hogy túlélje a hideget, ezért elhatározta, hogy segítséget kér a fáktól. Először a Tölgyhöz fordult. Elmondta neki a történetét, hogy megsérült ezért nem tud elrepülni és ha nem talál szállást, mielőtt a hideg beköszönt, bizony el fog pusztulni. Megkérte, hadd húzza meg magát a Tölgy levelei és ágai között amíg tart a tél, hogy meggyógyulhasson és tavasszal köszönthesse visszatérő családját. De a kérges öreg Tölgynek egyáltalán nem tetszett az ötlet, hogy holmi jött-ment vendégek lakjanak az ágai között. Elküldte hát a kismadarat, keressen más szállást, szegény Veréb pedig kénytelen volt tovább állni.
Odament a Juharfához. Elmesélte neki szívszorító történetét és kérte, fogadja őt be télire a levelei és ágai közé, mert különben elpusztul a hidegben. A Juhar azonban, bármilyen édesnek is tűnt, elutasította a kismadarat, nem akart vendéget fogadni. Elküldte, keressen máshol szállást, így a kis Veréb megtörten újra útnak indult.
Minden egyes fához odament segítségért, és minden egyes esetben elutasították, míg végül csak egyetlen egy fa maradt. Veréb reményvesztetten fordult a Fenyőhöz. Kérte, hadd húzza meg magát a levelei és ágai között, mivel nem tud elrepülni délre, és ha kint marad a hidegben, bizonyosan halálra fog fagyni. A Fenyőfa meglepődött a kérésen, hiszen az összes fák közül neki voltak a legkisebb levelei, szúrtak is rendesen, de megesett a szíve a kismadáron. Befogadta hát az ágai közé és együtt töltötték a telet. Ezidő alatt Veréb megygógyult és megerősödött, így a tavasz közeledtével előrerepült, hogy köszönthesse visszatérő családját.
Az Alkotó látta, hogy mi történt a kis Verébbel és gyűlésre hívta az összes Fákat. „Ti, akik annyi sok mindent kaptatok, nem voltatok képesek egyetlen levelet sem adni a szükségben lévőnek. Ezért ettől a naptól kezdve minden évben, amikor elérkezik a hideg, az összes leveletek elszárad, elhal és lehull majd.”
Ezután az Alkotó a Fenyőfához fordult. „Fenyő! Te, akinek a legkevesebb jutott az összes fa közül, te segítettél a legtöbbet. Ezért ajándékul, amikor elérkezik a hideg, te egyedül megtarthatod az összes leveledet, és azok az év minden szakában zöldek maradnak majd.”
És ezért van, hogy azóta a hideg beköszöntével, az összes fának elszárad és lehull a levele, kivéve a Fenyőt.
