– Egy nyolcadikos búcsúbeszéde –
Minden korosztálynak megvannak a maga nehézségei. Számomra jelenleg a legnehezebb az, hogy nyolcadikos vagyok. Szinte mindenki úgy gondolja, hogy minden változatlan az előző évekhez képest, de nem. Az életnek ez egy bizonyos fordulópontja, egy szakasz befejeződése. Nyolcadikosnak lenni, valaminek a lezárását jelenti, legyen szó az iskoláról, vagy akár a vasútról. Persze ilyenkor mindenki különböző „panelmondatokkal” nyugtatgatja a ballagókat. Csak egy példa a sok közül, ami a leggyakoribb, miszerint valaminek a vége, egy új dolog kezdete. Ez természetesen igaz, de kérdezett minket bárki is arról, hogy le akarjuk-e zárni ezt a bizonyos szakaszt? Gondolom, nem árulok el nagy titkot ezzel a válasszal, hogy nem. És most akkor kicsit személyesebben…
Négy felejthetetlen évet töltöttem a vasúton, és ez a hely lett az életem. Ide bármikor jöhettem, ha boldog, vagy ha akár szomorú voltam. Itt mindig várt egy barát, egy segítő kéz, aki mellettem állt. Mióta elvégeztem az 50. tanfolyamot, a csoportom lett a családom. Mindent tudnak rólam, a családi hátteremtől kezdve, az aktuális kedvenc tini sztáromon át egészen addig, hogy melyik fiú tetszik… egyszóval tényleg mindent. Ők azok, akik mindig mellettem állnak, legyen szó bármiről is. Ők azok, akikkel minden együtt töltött pillanatra boldogan tekintek vissza. A legkedvesebb élményem mégis csak az volt, mikor legutóbbi tavaszi túrán, Alsómocsoládon „portyáztunk”. Ez egy Isten háta mögötti kis falucska, 20 kilométerre Dombóvártól. Csapatokra voltunk osztva, és az volt a feladatunk, hogy különböző helyeket kellett megkeresnünk. Őszintén bevallom, nem rendelkezek jó tájékozódási képességgel, de ennek ellenére a csapatom mégis engem kért meg, hogy vezessem őket. Ennek persze az lett a vége, hogy teljesen eltévedtünk, és egy domb tetején egy kálvária mellett kötöttünk ki.
Persze ez csak egy élmény a sok közül, hiszen fel se tudnám sorolni, hogy mennyi emlék köt a vasúthoz. A legfontosabb dolog számomra mégis az, hogy itt igaz barátokra leltem. Itt mindig önmagam lehettem, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és sose kellett megváltoznom. A csoportomra mindig számíthattam, ha éppen én voltam az egyetlen, aki búcsúztató elejétől kezdve sírt, mert itt hagyott „életem szerelme”, vagy ha éppen azon szenvedtem, hogy nem értem a csillebérci biztosítóberendezés kezelését. Végig kísértek az életem legtöbb szakaszán, és mindig mindenben támogattak, ha baj volt, felkaroltak, ha örültem, ők velem örültek. Egyszóval nagyon hálás vagyok nekik mindenért.
Kedves NEM ballagó pajtások! Élvezzétek ki, hogy még itt vannak a nagyok, kössetek életre szóló barátságokat és sose felejtsétek el egymást! Egy igaz barátsághoz két ember kell. Nem kell arra várni, hogy mi menjünk oda hozzátok, ti is bármikor jöhettek hozzánk, nem vagyunk mi annyira félelmetesek. Mi pont ugyanolyanok vagyunk, mint ti, csak néha többet képzelünk magunkról.
Kedves nyolcadikosok! Nektek azt tanácsolom, hogy élvezzétek ki ezt a rövid időt, és próbáljatok minden lehetőséget megragadni arra, hogy a csoportotokkal legyetek. Ti is nyugodtan menjetek oda a kisebbekhez, legyetek nyitottak! Ne aggódjatok, az életben mindenhol ott lesznek a csoporttársaitok, akármerre is sodor az élet lesz majd egy bizonyos „kocka, egy hippi, egy műmosoly, egy cuki, egy autóverseny fanatikus, vagy egy hiperaktív törpe”. Lehet, páran most úgy gondolják, hogy ez csak egy elcsépelt cikk, de én valóban a saját gondolataimat írtam le egy olyan témával kapcsolatban, ami előbb-utóbb mindenkit érint. És zárásul már csak annyit, higgyétek el, a barátaitok mindig mellettetek lesznek, bármi is történjék az életben.
„ A barátok az általunk megválasztott Család, Nem kötelességből bukkannak fel az életünkben, nem is a vér vagy a név köt hozzájuk. Hanem a tudat, hogy elfogadnak minket teljes valónkban, önmagunkért. Az érzés, hogy nem csak napsütésben szeretnek, hanem akkor is, amikor a legnagyobb szükség van rá.”
Budapest, 2016. december 5. Sebők Noga, XI. csoport
Hozzászólás